Gondolatok  a halálról .

 

 

A halál témaköre azóta foglalkoztatja az embereket, amióta élet van a Földön, azaz igen rég óta. A halál vagy szebben elmúlás a legnagyobb katarzis a születést követően.

Sokféle történetet hallottam már különleges halált halt emberekről. Az utóbbi években például keresztbe-kasul cikázott a világhálón annak a hősi halált halt amerikai tűzoltónak a története, aki saját testhosszával pótolta ki a mentőlétra hosszát, hogy így egy fekete asszony a gyermekeivel együtt kijuthasson a lángokban álló sokemeletes házból. A házból így mindenkit sikerült kimenteni, ám a tűzoltó már nem tudta tovább tartani magát, és a mélybe zuhant.
 

Egy másik történetet éppen tegnap hallottam. Sok állami intézményben létszámleépítésre került a sor, és ez kiterjedt az oktatási intézményekre is. Egy közeli városka zeneiskolájából is elbocsátottak egy nyugdíjazás előtt álló zenetanárnőt. Másnap találtak rá, tragikusan ért véget az élete. A lakásában előtte mindent elrendezett, majd feketébe kötötte a kottáit, a naplóját, és minden mást, ami az életművéhez tartozott, és hátrahagyott egy búcsúlevelet is. Ennek az asszonynak az egész élete volt a zenetanítás.

Ez a két megrendítő történet csak elenyésző töredéke azoknak az eseteknek, amikor valaki nem természetes halállal távozott az élők sorából. Elég csak a szabadságharcosokra, vagy a mártírokra gondolni – ők is odaadták az életüket, miközben valami folyamatosan a szemük előtt lebegett. Azt hiszem, hogy az a legfontosabb dolog az ember életében, amiért az életét is hajlandó odaadni.

Bizarr paradoxon, hogy a halál életünk legmegrázóbb élménye, s e felismerés lassan tabuvá is válik. A születéshez hasonló katarzis, ám erejét a születés felett mi sem bizonyítja jobban, hogy míg megszületni nehéz, és nem mindenkinek sikerül, addig a halál mindenekfelett tarol, nincs kivétel. A kettő között pedig, egyre jobban bizonygatjuk magunknak az élet örömeit, szépségeit.

 

                                

 

A halálközeli élményeket kutató tudósok ma már úgy gondolják, hogy a tudat ugyanúgy létezik tovább, miután az agy megszűnt működni. Egy kutatás során 63 olyan pácienst vizsgáltak meg, akik szívroham következtében kerültek a klinikai halál állapotába, és túlélték azt. Közülük hétnek voltak emlékei, vagy tapasztalatai a halál utáni állapotról, és mindannyian ugyanarról számoltak be: hatalmas békességet, örömöt tapasztaltak meg, az idő teljesen más dimenzióba került, az érzékelésük sokkal tisztább, élesebb lett, és mind a heten „egy másik világként” írták le azt, ahol vendégeskedtek, mielőtt a testükbe visszatértek volna.

 

 A gondolatok és azok energiái mérhetőek – mintha rengeteg virtuális fényképet, filmet cipelnénk magunkkal. Vajon mi lesz velük, miután meghalunk?
Egy tudós kísérletében a halál előtti percekben mérlegre tette az embereket. Mindegyiknek körülbelül 21 grammal lett hirtelen könnyebb a teste a halál pillanatában. Nem, ez nem a lélek. Az nem fizikai. De a gondolataink, a tapasztalataink ezek szerint hozzánk, a szellemi lényhez kötődnek, és velünk jönnek – talán a következő életünkbe.

 

                      

 

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...

Kosztolányi Dezső

 

 

      

 

Elisabeth...
Mért hagylak élve?
Mily varázs, mi kényszerít
Kivételt tennem?

Útvesztő minden út, minden csak visszajut,
nincs nappal, hogyha éjjel nem jön!

Nézd az árnyakat, sors drótján ránganak
mily büszkén, mégis mily esendőn!

Keres engem minden lélek, rám vár minden árny,
énhozzám tér csak vissza minden!

Hogyha csúf is tán a nevem, mégis szép vagyok
annak, ki elvágyódik innen!

Úgy nézem mindet, hogy jó sok még a munkám!

Igen, de itt vagy te, és jössz, mikor már éppen unnám!

Amióta téged nézlek, fényed elvakít,
káprázat bénít immár engem!

Melegedni volna kedvem nálad egy kicsit,
bánom, hogy hűvösnek kell lennem!

Az a tény, hogy máris kissé vonz a földi lét,
mért állnék vonzásodnak ellen?

Veszélyes érzés, fáj már mindenképpen
hóhérnak lennem, bár hősszerelmest játszom éppen!

De a sorsunk úgy van írva, néked jönni kell,
nékem meg várni rád…

Tudom, a dolgok rendje az, hogy végül megszeress,
örökké úrnőm légy az éjben!